Ezek Szilveszter által költött művek....:)
A Csend
Hallod?
Már itt is. Némaság és félsz.
Benne vagyunk. Éljük.
Rajtunk csattan.
Hallod?
Félsz?
Már itt is?
Több esélyed már nem lesz!
Benne vagy!
Élj!
Rajtad csattan!
Hallod? Élsz?!
Már itt is?!!!
Neked semmi se szent?
Ezt teszed? Ezt mered tenni?
Már itt is?
Te tartod az ostor nyelét!
Mit számít! Kínlódhatsz!
Társakra itt nem találsz!!!
Rajtad csattan az ostor…
Állj tovább! – De hova? Ahol járok mindenütt a szemembe, mondják: Jártál
Már itt is! Állj tovább! Állj tovább hát!
Hallod?
Csattan
A Csepp
Összegyűrt álmokat és kifakulatlan arcokat nézve, nyugalmam pillanatnyi képei közt rosálva várok rá, hogy újra felbukkanjon a fény. A fény, mely direkt kóceráj falai közt talál megnyugvást s elnyelődik a szégyenben. Abban a szégyenben, mely roskadástól telve feszül a falon.
És hirtelen átfutott egy gondolat…
Egy nemes gondolat…
Egy hasznos gondolat, hogy mégis…
Megvilágosodásom csörrenetes csapódása, ajtóm szárnytalan nyikorgása ébreszt föl a félálomból. Melyben csupán pillantásom pislantása tartotta az életet.
Kitágult pupillám szürkeségével pislákolok az eljövendő elmúltjába, s nem várok tőle semmit.
Botorkálok a sötétségben a magatehetetlenségem nyöszörgésével tusázva, és csak néha ütközök a remény fénytelenségébe. Ekkor hirtelen fulladt tüdőm repedezettlenségével állok meg, hogy lerójam egyperces kegyeletem a szépért…
S hogy szép-e a szép, s hogy egy e a perc, azt én döntöm el…
Állíthatom hasznomra hitem. A perceket órákra, évekre, egy életre megállíthatja. S ha majd pezsgőt bonthatok az örömpillanatok felett, tudom, hogy abból egy korty sem az enyém. Csak legyen, ki megosztja kortyát velem…
Nem bánom, ha a koccintás zaja ébreszt föl…
S elszakít újra…
Az elfelezett korty más szájízt ízleltet, s ez elég kell, hogy legyen…
Félek örökre elég…
S beborít a hamu…
Egy csepp elég, hogy tisztuljak…
A rajtam gyöngyöző, magaellőtt görgetné hamuvázam, s kiszabadulhat végre szivárványszínem egyike…
Csernozjomi emlékek
Kudarcomat most már nem titkolhatom előtte sem,hiszen ő főzte a kávét.
Lassan őrölte le, mintha érzett volna valamit. De nekem ekkor még sejtelmem
sem volt arról, hogy meg fog történni.
Előre -szerintem - ő sem tudta. Igazán csak sejtette, úgy sejtem.
Amikor ketten átmentünk az erdőn, már várható volt, hogy ugyanúgy fog
megszólalni a kökörcsin démona az a kakukk, amely már Kedden is. De nem.
Csend volt. És ő csak őrölte és egyre csak őrölte a kávét. Így utólag egy kicsit
féltem tőle. De most már tudom, hogy ez súlyos hiba volt. Hiba lett volna vele
szemben megtenni azt, amire még csak nem is gondoltam. Csak akkor, amikor
a kávéfőző biztosítószelepe szólalt meg. Ilyen éles pofont, ekkora szimmetriasértést
még tőle sem tűrök el. Pedig ritka tehetség volt.
A távol-keleti expedíciói során szerezte azokat a sebeket, melyek a sérülést
követő három napon belül beforrtak ugyan, de emlékei örökre bevésődtek, hisz
ekkor vette a kávéfőzőt. Mely még mindig süvit - ezzel is bebizonyítva a tényt, hogy
Ő kész. Kész vagyok!
Az erdő vasfüggönyén végre úgy hatoltak át a fénysugarak. Igazán csak akkor
figyeltem fel rá, mikor megláttam annak a fának a tetején, amelyet még valaki
ültethetett. A kávéfőző! Ő az!
Na végre! Nem vagyok egyedül!
Tudom, hogy 15 perc múlva kezdődik el a légitámadás - mely elkerülhetetlen -, de
mégis felmászom érte s lehozom. Ebből a szempontból legkönnyebb dolga az
északon állomásozó szárnynak volt. Körülzárta Leningrádot. Most már bizonyosan
tudom, hogy nekem is kijárt volna az a 3 perces kávészünet, melyet megzavart. És
tudom, hogy mindezt az akadozó német hírközlésnek köszönhetem.
1941-42 tele, mely Oroszországban ért, soha nem tudta elfojtani a biztosítószelepet.
Mint később kiderült, már akkor tudták, hogy Japán nem fog támadni keletről 5 óra
előtt. Ekkor azonban még nem dőlt el semmi. Sokkal nagyobb volt ennek a mozdulatnak a morális hatása, mint ami kiderülhetett volna, ha időben leszűrik a zaccot.
Láztalan lázálmokat kergetve döbbentem rá, hogy kiáltásom úgy sem jut el az
illetéktelenek által elzárt személyekhez. A hír igaz - Hajóvonták találkozása Tilos!
Tehát már ott sem. Ott sem jutok át. Már-már feladtam. Kis híján belepréselődtem. Most már tudom, hogy vége. Megmaradtam önmagamnak.
Nem vetkőztem ki emberi mivoltomból.
Még érte sem, kit úgy szeretek. Ki még mindig süvit ott a sarokban, hová első haragomban dobtam.
Fittyethányva kótyavetyélt időtlen időmre vergődik - közben kiáltva a szót: Lángszóró! Aztán már csak arra emlékszem, hogy vadászgépek húznak el fejünk fölött.
Közben nagy pelyhekben hullt, s fel-felmordult. Síkság itt-ott fa, bokor, és ő és persze
homok. Homlokomról a cseppek fondorlatosságukat latba véve vigyázzák egymást,
nehogy reám zuhanjanak a felkelés végett. Csak némán és funkcionálatlan magányban,
kollektive élik meg az elidulás és földre csapódás közti szabadságot, melyre én is vágyom.
Életerőm utolsó cseppjének eltávolodásakor leültem a mélyen tiszta humuszra - a
kávéfőzőm mellé - és vele együtt fütyültem a világra.
Mátészalka, MCMXCII. II. IV.
A Félsz
Reménytelen. Már az is, hogy itt lehetek
Félek…
Falovak csatája ez, miket nem mi tettünk…
Sőt a lovakat sem mi faragtuk…
S a fákat sem mi vágtuk ki, hiszen elérjük őket…
Mint mindig, azok sem nőnek az égig…
Ültetünk, ápolunk, de nem vágunk…
Legfeljebb egymás szemébe…
Ha egyátalán látunk szemeket…
Ha egyátalán látunk a szemekben szemeket…
Már összetört képmásunk helyett, találunk-e lelki tükröket ahhoz, hogy lássuk végre sajátunk…
Van-e…
Lesz-e ...
Volt-e…
Sajátunknak mondhatjuk életünk, mi a miénknek hitt…
Feledhettük-e korai mivoltunk, mik ott élnek tovább hangtalan…
Bennünk…
Lennünk kell-e az, mi vagyunk…
Mi vagyunk…?
mi Vagyunk…?
Lehettünk volna…
Tudunk-e félelmet kelteni, Mi így együtt ellenem…?
Én vagyok a kapuk őre.
Nálam a kulcs bensőm elleneinek, magaimnak.
Rajtam lehetőségeim sora, kinek adom elő előbb kulcsaim…
Kivel társulok…?
Lehet, hogy ők választanak…
S én, mint paraziták-gyöngye juttatom őket galádnál galádabb helyre…
E helyeket jogom megteremteni.
mindenhatót Játszhatom…
Az értelmem tekervényeit fürkészhetem…
Hála…
A Mindenható adott hozzá értelmet…
Nekem…?
Csak nekem…?
Remélem…
Nem !!!
Jó, így egyedül…
Egyedüli egyedek közt egyedül elegyedek…
Így, hogy mindenkit látok most már…
Talán megtalálhatom Magam…
Még egy Kis időt…
S Meglesz…
Ígérem
Kelt.: Budapest 2001
A gig
A fatális életképtelenség beteljesülése előtt még megpihen, felkészülve ezzel...
Életútjára döbbenten mered vissza, hol csillogó árnyak és betemetetlen, elfelejtett
lelkek fonják körül, hogy segítsék az emlékeimben élők fájdalmatlan realitását.
Ha rossz is volt, volt!
Lett volna-e, ha a friss nyomok koradélutáni magányára, törölni vágyó akaratok
zúdulnak, hogy elzárják a visszautat, felkészülve ezzel...
Széles ívben elkerülve a gondok, fájdalmak léttelenségét, s ez ívre kifeszített
vitorlával evez széllel szemben, még mielőtt odaérne...
A lemenő Nap árnyékában - féltetten vágyát - visszahúzódva várja ki, felkészülve
ezzel...
Napirendre tűzi önét nap, mint nap s béna izomgörcsként szalad előbbre a
posványban, ahová immáron tartozik...
S mikor felmerül a lehetőség lehetetlensége, tudjuk meg a valót, mely már nem
fáj annyira, mint fájhatott volna az igazságtalan színpadi félsz...
Ringatózva kelsz föl, s eltöröd az evezőt...
Keserves planktoni magány…
Ne törd…
Fodrozd a vizet…
Tedd végre azt, hogy lásd, érezd mi vagy…
S mi lehetnél, ha mindezt megteszed…
Meg mered tenni…
Mozdítsd a feszengő óceánok rezzenéstelen tükrét!
Hagyj nyomot…
Karcold a tükörbe mondatod:
"Folyik a nagy színjáték, s te is hozzáírhatsz egy sort…"
Kelt: Mátészalka, 1992 I. 09.
A Gőg
Egy este a körtér egyik, már számomra belakott és szférámmal átitatott szegletében álltam.
Aznap, még a vörös szőnyegként hömpölygő sínek kalitkája is halkabban roppant. S a körtér hajlatára ráforrasztotta ívét a tucatnyi percenként zakatoló villamos halk kacagása.
Majd megáll. S az átírhatatlan emberszag és a vagonok közt cirkuláló claustrophóbia egyszer csak kibuggyan, s szétfolyik az utakon. Föllép a padkán, átsuhan rajtam. Körülölel. Zsebeimből kiragadja az emlékeim még ottfelejtett kópiáit. Aztán átjár ez az évszázadnyi gyűlölet elkeseredett ürüléke és felkavarodik a gyomrom.
Úgy érzem köpnöm kell…
Számban még fiatalságom ősi zálogai roppannak egyszerre, ahogy közöttük szikrázva serceg ez az undor. Nyelvemmel a fényesség felé tuszkolom, nehogy ismét alámerüljön.
Csak arra vágyom, hogy lássam zuhanni és fejét szétzúzódni a járdán, hogy más alakot öltve dobja el magától a meleg aszfalt. Párája beivódjon a kabátokba, s továbbvigyék őt.
El innen…
Bezáródnak a hamiskásan dúdoló harmonikaajtók ezen a sárga siralomházon. Jóllakottan, halkan szuszogva totyog tovább, hogy újra alámerülhessen.
Sikoltva riadtam föl a farkasszemből, mely egy a körtér másik szegletében függő óra s üveges szaruhártyám közt szőtt hálót. Csak ketten voltunk. Körvonalait elhomályosították a köztünk el-elsuhanó árnyak. Nyugodtan álltunk mind a ketten. Eljárt felettünk az idő. Nem mozdulunk. Megállt az idő.
El, el innen…!
Majd hirtelen…
Harangszó!
Rám várt…!
Felkeltettem…!
El innen…!
Harmóniaajtók zenéje…
Ő az!
Itt van!
Nyílnak az ajtók, áramlik a taszító hívó szó, s a párás korláton izzadt ujjaim percei is elmúlnak.
S halk reccsenésként szorításuk végre a semmibe tér…
A Hó
Fakító félelemmel telve állt a fal mellett, félve önmagától egymást, vágyakozva a
másikból kihozni azt, ami csak neki szól. Egymást szólongatva álltak, feszélyezett
tekintetüket látva a másik tekintetében...közben nagy pelyhekben hullt...
Belefeledkezve egymásba tértek meg az élet szigetére, melyről szabadulni - vágyakozva a nap naputánt - félnek.
Félnek tőle...
Most már az egész utat és a házakat is ellepte. Vastagon. Szeretik.
Szeretik, ha szemlélőkké válhatnak abban az arénában, hol ők voltak eddig a gladiátorok. Egymás sebeire orvoslást találva feledkeznek önjeikről kik távolról - merő
szeretetből, de mégis eltaszítva az érzést - válnak hasztalan segítőkké abban a világban,
melyben mellékszereplők csupán...de ezt magyarázzuk nekik...
Hasztalan!
Félnek minket önmagukra hivatkozva.
Válnak bíránkká tárgyalásukon.
Keresik, a sehol sincs, üres kifogásokat és okokat...elárulva maguk...
Végső megbékélésükhöz térve válnak hasztalan időt elpocsékolókká.
Ezt tudván...?
Újra a sarkukra állván noszogatnak minket hanyagoltatásuk netovábbját kicsikarva
belőlünk.
Mi pedig...?
Választhatunk...
Vagy...vagy...
Vagy ők...vagy Mi...
Miért...?
Miért ne...?
Tesszük - teszik - fel a kérdést...
Ha már...
Ha már elköteleztük magunk...
Akkor miért...
Miért pont...
Pont ott...
Ott, ahol...
Ahol már voltál, s mégsem üvöltöttél félig egész emberként az éjszakába. Mikor érezted azt a tüzet, mely minden kérdésfeltevést feltevésként tesz kérdővé. S a neki tulajdonított nihil tanácsadójaként válik optimista lelki kapoccsá bennem, benne s együtt éljük egymást.
Miért...?
Ti...
Ti kérditek...?
Kik jódolgotok elvakultságában, beképzelt szeretetben és látszatproblémák mentességétől félve éltek hitt szabadságotok birodalmában. Abban a birodalomban, hol vélni vágyott posztotok betöltőinek kinevezőit önötök sem ismeri.
S ti...?
Ti bántotok...?
Minket...?
Akik belőletek vagyunk. Akik igazán szeretnénk lenni. Félve tőletek, válaszotok.
Artikulátlan válaszotokon döbbenten visszameredve telik meg szemünk könnyel, hogy
lemossa rólatok a hitt szennyt.
Mi tudjuk...
Tudjuk, hogy ti...
Ti nem...
Csak most...
Most úgy gondoljátok...
Bennünk bízhattok, mert mi - józanul gondolkodók - tudjuk az eljövő valót. Ránk számíthattok, ha majd kicsúszna lábatok alól az élet megszokott pályája.
Mert mi már a túlparton vagyunk...
Átjöhetnénk, de minek...
Minek is zavarnánk...
Minek is zavarnánk meg titeket - a látatlanság homályába süllyedőket - kik szemellenzővel - hitten örökké élve - úgy is áteveztek, ha lassan is.
Ne bántsatok hát minket...!
Segélykiáltásunk úgy sem jut el fájóságotokig fájóságtok miatt...
Tudjuk, hogy mi is...
Mi is számíthatunk rátok.
Vannak azonban, akiket gyanútlanul méregetünk, s eléjük állva várjuk a mannát - jogosan őt ismerve - de hiába.
Csak...
Csak őt ismerjük...?
Vagy őt-magát...?
Soha nem tudjuk meg, ha...
Szükség lenne egy pillanatnyi képet mellőző, a fájdalmasság közönyösségébe süllyedő
nyitásra. Mely végre pontot tehet...!
...most már az egész várost befödte...amerre csak a szem ellát minden...
Még az emberek is...
Siklanak...
Félnek...
Talán magányosak...?
Néznek, de nem látnak...
Vagy talán, csak pont minket nem...de hát így mi sem tudjuk őket...
Félnek tőlünk...?
Talán...
Nem hinném...
Hisz látjuk, s érezzük őket.
Nincs olyan, amit látni és érezni ne volna jogom és kötelességem...!?
Mikor...?
No igen...
S mikor végre eljutunk hozzájuk, s már megérinthetnénk...
...még mindig hullik, s az egész tájat befedi...
őket, akkor következik be rövid tépelődés utáni Gordiusi nyesésünk, hogy:
Félünk egymástól...
Nem látom önnét s ő sem lát önömbe.
Talán így jó...vagy csak megszokott...
Elfogadott erkölcsi normák...
No igen...?!
Ő az...!
Nem igaz, hogy nem szabad érdekelnünk egymást...!
Mi hát a cél...?
Te...?
Csak te...?
Csak Te élsz majd bennem, emlékeimben...?
Miért...?
Miért pont én voltam az, aki éppen arra járt...
Aki éppen ott voltam akkor is...
Hogy együtt hallgatjuk csodálva a nagy őt, míg a hallgatók között egymásra találunk.
Hirtelen szertefoszlott egy álom...
Bekövetkezett...
Most jó...?
Mi lesz...?
Mi lesz majd eztán...?
Hogyan mondjuk majd el egymást, hogy vezérünk ne az érdek legyen.
Merő megszokásból...
Kell-e álarc, ha te is meg akarod tartani...
Neked hányszoros rétegződés kell, hogy élhess köztem s köztem...
Kell-e ekkora gigászi gyöngédség, mely olysokszor hiábavalóságnak mutatkozik - az eredményt, mit sem változtatva.
Te ezt érzed!
Érezned kell, hisz vágysz rám...
Talán így egyszerűbb...
Különös...
Nekem kell, hogy érezzelek...!
S te érzed önmagad érzését általam...?
Félsz engem annyira, hogy megértsd mennyire kell lelked megnyugvásához önnön tudatod tudatlanságának szabadon engedése tudatlanul...?
Hogy ne légy többé görcs...
Egy utolsó izomrángás, mielőtt az a két ujj érintené meg szemhélyid...
Félsz engem annyira, hogy megérts magad válaszának mélységét kifakasztva felém.
Félj, de ne a valót! Hanem a mi lett volna ha, feltevéseidtől.
…még mindig hullik s befedi most már az egész tájat…
Miért kell a válasz…?
Miért kell ok és okozat…?
Miért kellenek nevek az érzéseknek, mikor azok nevekbe öntésekor elvesztik igaz jelentésük. S falat emelnek felénk, elzárva ezzel menekülésünk. Mi is csak nevekké válunk. Nem csak egyszerűen veled vagyok, hanem…
Elfogadjuk a világot…?
Felforgatjuk a világot…?
Azt hiszik…?
Komolyan azt hiszik…?
Félnek tőlünk…?!
Ők a gyengék…szegények…
Féljünk tőlük…?
Kárt tesznek bennünk…?
Vagy már késő…?
Itt az ideje, hogy kitörjünk…?
Most vagy soha…?
Nem tudni…
Mihez viszonyítsunk?
Kik mutatják meg a valót, ha már mindenki tébolyult ebben az arénában?
Mindegy…
Talán így jó…
Nem tudni…
Csak azt, hogy mi itt vagyunk együtt.
De meddig…?
Minek…
Minek kérdezni előre nem látható, érveket kereső, kimondhatatlan kimondhatóságú szócsöveket kajtatva…
Úgy is rajta vesztünk, ha nem most akkor…
Most jó…!
Most kell élnünk…!
Ők többen vannak…!
Most kell élnünk, bennünk igazán…!
Együtt…
" Sűrű csönd ropog a havas mezőben."
Holt vidék -
József Attila
Mátészalka, MCMXCI. XII. XXVI.
A Műtőasztalon
Ugyanazt a porréteg által fedett asztalt törli le sejtelmesen a Keddi szél, mely szokásos hatórai csobogással lépett be azon az ablakon, melynek fényszűrése - immáron sokadjára - fénytelenségbe átszűrő, mélységesen vak alliterációval szűnik meg naphosszat, az éjbe átnyúló fényponti szürkeségbe.
Az éji oktalan szükség, tévelygések diszkvalifikálhatatlan borzalmai merengnek vissza arról az átlátszatlan üvegről, melynek megduplázódása már csak szemünkben éli a hanyatlás féktelen emóciók összvességének mivoltát.
Szinkópákkal dúsított ablakunk nyikorgása olyan mélyre hatoló, felületi tályogot borzaszt lelkünkben, melyet az elviselhetetlenségig suhanó árnyak követnek a fájó műtőasztalra.
Együgyűek félő szava hallatja a számunkra szűnni nem akaró - de mégis lelkünk vajúdását csillapító - Halleluját.
Vége…?
Nem, még borzad. Remegő testében még borzad lelke. Tehetetlenségünk és tenni akarásunk szaporátlan tétovaságával válunk koronatanújává - sokadik életművünknek - e testnek.
Sárbatiport teste utolsó rángásai végtelen kiegyensúlyozottság és harmónia lelki szemeink tükrében.
Legalább is úgy teszünk mintha… …de már mi is elhisszük a valótlan valót, s beleolvadunk a Keddi-vizit viharos közönytengerébe.
S mégis félünk.
Keretbe foglalt fájdalmatlan fájóságba, szűnni nem akaró, székletbe zárt fájdalmak szűnni nem akarását akasztjuk ki a plafonra…
S figyeljük - torkunk gombócával - félve önmagunkat, testünk társításával zsebünkben. Végigpergetve életünk egyszemélyes moziában guggolva kukkoljuk létünk buborékként szétpattanó, színes szinkronizált koreográfiáját.
S karmunkon szorosabbra húzzuk a végső cédulát tartó köldökzsinórt…
Felkavarva életünk szenvedélytelenségét válunk a Prosectura részévé, hol besüllyedünk barátink ártalmatlan naivitásába…
Kettőt fordítunk rajta s eldobjuk a kulcsot…
A többi néma sóhaj…
Mátészalka, MCMXCI. XI. XXVI
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
