A Kő
Csobbant a víz, amikor beledobtam újra és újra. Láttam amint a tó aljára hull, rá a másik s a másik.
Koccan.
Nem hallom, érzem!
Találkoznak.
Hallgatnak.
Szótlanul feszengnek a tágasság tükrében, pihennek.
Várják a csodát, a változást…
S már-már jő is…
Nem hallom!
Érzem!
Úgy sejtem jő valami. Valami történni fog. Ekkor hirtelen egy fuvallat lepi meg a tó tükrét, mit sem változtatva a mélyen.
Ott nyugalom van és csend.
Nem hallom!
Érzem!
Tudom, hogy mindjárt én kerülök sorra, s már-már belezuhanok, amikor valaki megfogja, s visszatart. Hátra nézek, hogy szemében választ találjak –a hallgatlagosságot nem kímélve – de ekkor eszmélek, hogy csak vágyaim délibábjával játszadozom, a történések meg nem történésére vágyakozva.
Ekkor hirtelen megingok, de nem zuhanok. Még visszatart valami…
Recseg-ropog vasfoga.
Nem hallom!
Érzem!
A múlt.
Elszakadni tőle?
Szeretnék, de nem merek!?
De mégis!
Most már képes vagyok rá!
Tudom!
Hallom még enyéim hívó szavát ott benn, de tudatom összerezdül.
Nem hallom!
Érzem!
S ugrom…
Itt vagyok!
Hirtelen megtelik e nevem alatt futó test valamivel, valami nemes és tisztább dologgal, amivel nem találkozott a régi beposhadása óta.
Megtisztultam!
Úszkálnék, szippantanám önömbe.
De nem…
Húz valami!
Hirtelen rádöbbentem, hogy…
Én is!
Felgyorsultak az események.
Már elhagytam a felszínközelt.
És hirtelen…
Egy koccanás.
Miért itt a mély homályában kell, hogy megvilágosodjon elmém, ezen még lesz időm elgondolkodni. Nézem a köröttem lévő együgyűek megpihent realitását…
Egy utolsó sercegés, mely a felkavarodó iszap rámhullásakor hallik.
Hallom…
De, már nem érzem...
A Ladik
Éppen havazott, így hát nem tudtam egyedül maradni magammal. Kiléptem az ajtón.
Köröttem feszengett a szűziesen átnemjárt hó. Elindultam, menekülni önmagam elől.
Már nem is tudom hol elvesztettem.
Az állomást elhagyva hátranéztem, s a szűzi havon megpillantottam e nevem alatt
futó test lábnyomait, s örültem...
Örültem, hogy már vagyok...
Újra együtt.
Majd az arra haladó hajnali szódás lovát szólítottam meg. Csak álltunk csendben,
egymással szemben. Néha bezáródó, könnyel átitatott pillantásában találkoztam
homorúan elhomályosult arcommal, s örültem...
Örültem, hogy még vagyok...
Elbújtam. Majd elindultam a szekérnyom jöttéből s kerestem...
Kerestem a tavat, hova fiatalságom bohóságával parancsoltam a köveket. Melyek
talán még mindig ott alusszák téli álmuk, gondtalan...
Vágyom közéjük, hogy örüljek...
Örüljek, hogy majd talán...
...talán én is vagyok...
A Radiátor
A sarokba volt zárva.
Rossz volt?
Nem, csak…
Összeköthetetlenül, féltett folyosón közelítette meg a légáramlatok egyike azt a szobát, hol félelmetesen tiszta csend támadt…
Megtámadta a jólét.
Hanyagolva aduként kijátszott melegét válik rideg, és mégis visszautasíthatatlanul visszautasítható helyiséggé, mely selymesen rezgő, félelmetes harangszóra riadt, amikor is bekapcsolt…
Bekapcsolt.
Hát eljött. Ideért. Futótűzként terjedve érkezett meg.
Most már ő is itt van. Úgy, mint mi?
Hisz mi sem…
De ő itt van…
Ha mi nem is…
Érezzük.
Ez a változás, mely bekövetkezett lehetett volna elindítója az események meg nem történésének.
De így. Hát igen.
Bekövetkezik az, amire számított, hisz várta.
Perdülve szaladtak végig a folyosón, a szoba falán és átlátszatlanul az érdektelenség közönyösségébe süllyedve játszanak együtt egymásért. Naivitásukról mit sem tudva.
Hisz boldog lehet valaki, még ha naiv is.
Vajon tudja-e, hogy ő ilyen?
Nem is érzi…
Ilyen…
Hirtelen megtelt.
Most már kész a mű.
Befejeződött.
Vége!
Békevesztett nekilódulásként szalad végig a fal hátán…
Mielőtt végleg megkönnyebbülne.
A fal is csak a jelennek él, naivan. Féli a jövőt, mely közeleg s minden ilyen történés meg nem történése hátráltathatná a történteket. Ez valójában nem történhet meg, hisz ez csak a fal falában fordul meg.
Ő ezt tudja?
Esélyt adva áll magabiztosságát feledve az életbe. Kollektíve élik együtt egymást.
Boldogok.
Élnek. Folynak. Gondolkodnak. Adnak…
Lehet – e jó, ha gondolkodásuk meg nem szokott közérzetüket nem változtatva viszi előbbre az eseményeket.
Kell – e, hogy valaki figyelmeztesse őket?
Vagy nem kell rajtuk túllépni?
Félnek. Fájnak. Várnak.
A figyelő szemében – ki körülöttük melegszik – ekképp tükröződhet az alternatív jövő, melyet a jelenben kell megakadályozni.
Hogy miért?
A bíráskodás mételyt és feszélyezettséget szül, minek gyümölcse nem a kölcsönös toleráns taktika, mindinkább ellenlábasként vágnak egymás testébe kínkövet, hogy ott…
Szerencséjükre ez nincs így.
Még nincs…
A sarokban még mindig lüktet. Kiegyensúlyozottan funkcionál, ami kedvezhet neki, nekem, nekünk.
Ez azonban támaszt nyújthat benne, bennem, bennünk.
De mégis félünk…
Hol jónak elrontója én állok felül, ha még csak magamnak tudom állításom rejtezését előtte.
Kezdek félni…
Megoldhatatlan problémák szabadulnak szakadatlan, melyért nap naputáni félelem kielégíthetetlen fohásza száll, mely végre pontot tehet…
Ő nem tudta!
Ekkor aztán megtört…
Nincs egyensúly.
Ő áraszt s én, kihasználom…
Hát én vagyok az úr a házban?
Kezdek torzulni.
Magunkba fojtva félve őt s ő tőlem. Önömtől.
Elindultam két úton. A pálya megy tovább. Egyikőm velem, másikom ellentétben s mégsem ellene. Egyikőm visszatartja másikom, kit megismerniük azt hiszem lehetetlen.
Másikom útja simább, könnyebben járhatóbb. Mégis ott vagyok vele.
Másikommal való ismerkedésem alapjául szolgáló dilemmámról a való hangolódásának irányába terelésekor feledkezem meg.
A vég.
Szégyen?
Már nem létezik.
Torzzá váltam.
Összeomlott másikom, halott.
Most csupán egy test vagyok, mint ő.
Csak egy…
Csak egy fűtőtest, kinek lángja már csak a múltból kap némi meleget s egy csöppnyi fényt.
Fentebb már nem leszek.
Soha…
Itt ragadtam. Mire felfogom, csupán önnön tárgyának megfontolásául szolgálhat.
Mint ő.
Helyzetfelismerésem adott pillanatát várva tűnődöm lelkemen, mi véglegesen összeomlott.
S a test?
Képtelenségének kisujját sem mozdítva fájlalja sebét. A test fokozatosan veszti el rétegeit, mint a lélek, minek fájdalma összehasonlíthatatlan.
Egy halott mutáló funkcionáló test.
Egy fűtőtest…
Most már ketten vagyunk…
Együtt…
S várjuk a következőt.
Áldozatok?
Hát lehet-e egyáltalán föntebb kerülni?
Most vagyunk a csúcson?
Hogy tanácsunk eljut-e…?
A „ne így csináld” - tiltó szavunk, kisiklasztaná életét, azelőtt míg az, helyre terelődhetett volna?
Az igazság útja felé, mely megteremthetné a céltalan célok örök kallódását. Szelektálhat –e csak a lélek, keresve a mondatot: ”Az igazi béke nem csupán a konfliktus hiánya, hanem az igazság megléte”
Hisz akkor nem jön rá …
Vagy csak úgy, mint mi…
Késő (n)?
Megbélyegzettek közé keveredő szavaink elvesznek a tinta párnáján, s beleolvadva a mocsokba kerülnek sorra –eltorzulva -, hogy újra megtegyék azt, ami velünk történt.
Mátészalka, MCMXCI. XII. XX.
A Sír
Rongyként legördülő fohász járja át, lelkünk vakkantástalan szomjúságát felétek, ki még vagytok.
Puha lepelként lelkünk fájóságát vonyítva ülünk mozdulatlanul azon a sírkövön, mely alatt immáron soká és a végtelenségbe nyúló holnapig foszlunk ki, önmagunk megismerése gyanánt.
S félünk.
Ha majd minden kivilágosodás tanúivá válhatunk, s előttünk se lesz már titkunk, akkor válunk olyanná, mint te vagy. Kiemeljük önmagunk, kézfogásunk kézfogástalanságával, hogy újabb valóságtudatra ösztönzés helyett, visszatérjen lelkünk a vigyázó feszélyezetlenségbe, melyben élnie kell –muszáj.
Vágyakozva az újabb hantolásra mérünk önmagunkra naphosszat újabb féltő szót, hogy Vigyázz!
Mátészalka, MCMXCI. XI. XX.
A Szeg
A nap sugarai ugyanúgy szelték ketté sötét szobát, mint azon a Kedden, amikor- immáron sokadjára- újra megtörtént az, amire mindenki számított. Újra megtörtént.
Azért, hogy így eljött már szokatlan, hogy Kedden is –pedig minden Kedden. Szerdán is, de ma még csak Kedd van, így nem tudom, hogy minden szerdán, hiszen szerda csak holnap lesz. De nem baj. Kivárom! Ott leszek! Ott leszek akkor is!
A földön ott hever az a papucs, mely meghatározóvá vált a mellette álló szék sorsában, hiszen az égész lénye eltolódott. Talán fáj neki…vagy csak szokatlan….Mindegy!
Kitörődne egy székkel, ha papucs volna…!
Most mindketten büntetésben vannak. Gazdájuk alszik, csend van.
Csak az óra. Csak az óra ketyeg. Csak az óra ketyeg a falon. Azon a falon, melyet gazdája sohasem nézett, melyet gazdája soha sem látott tulajdonságokkal nem ruházott fel. A fal csak van -vagyok-, mondaná.
A csupasz fal egyetlen támasza az óra. Az óra mely tehetetlenségének elkeseredettségével tusázva s fenntartva létét lóg azon a szegen. Mely mélyen, de fájdalmatlan magányban vésődik be a már így is kopott falba. Melynek vakolata talán már csak az óra alatt díszeleg titokban, de hiába.
Hiába?
Csak a szeg. Csak a szeg tudja. Tudja azt, amit mi nem. Ennek előnyére hivatkozva áll magabiztosan a vakolatban. Szerencséjének hátborzongatóan félelmetes szerencsétlenségére sajnos nem tudja, hogy a fal összeköthetetlen, de mégis labilis kapcsolata a vakolattal már nem a régi. Tudatosan, de mégis a tudatalattiban tudatlanul éli meg ezt a viszonyt, melyben ő - de ezt tudván- csak vesztes lehet, de hiába.
Hiába?
Végső elkeseredésének gyümölcseként, zuhanását követő pillanata, és kétségbe esett huppanása után a végtelennek tűnő megnyugvásból újra visszatér a bizonytalan, de mégis funkcionáló életbe. S várja azt, ami csak néhányunknak adatik meg.
A szeg – akár csak az ember-a nihilizmus nélkülönözhetetlensége ellen-ha egyedül már nem megy –riválisaival is vállalva a szennyt, a mocskot büszkén, és mégis félve a másikat, éli értelmetlen és talányok között mozgó, a fényesség elvakító vakságába süllyedő Falanszteri életét. S várja azt, ami csak néhányunknak adatik meg, de hiába .
Hiába?
Kétségbeesésének megvilágosodásán alapszik az, ami nem balgaságra, mind inkább túlzott tévelygésre vezethető vissza. Mely meghatározza a tulajdonságain alapuló tetteinek netovábbját. És ő ezt tudja, de hiába.
Hiába?
Ennek ismeretében válik fogaskerékké egy olyan gépezetben, amelynek többé- és ezt ő nagyon jól tudja –soha nem lesz már tagja.
Ekkor szűnik meg a szeg szeg lenni, s ekkor következik be egy belsőhalál, melyet külső egyensúlyi állapot követ. Az így egyensúlyban függő, semmitől sem rejtetten félő óra ott függ a feszületen, melyet otthona a vakolat alkot, immáron véglegesen. A kiőrlődött szeg belső bukása, egy fiktív egoista jellemábrázolást mutat a túlfalon függő tükörben. Ez válik e sorsnak önnön titkává, gazdája, az alvó agresszivitás máglyáján. Abban a máglyában melynek pislákoló fénye hanyatlást idéz elő meggyújtója életében. Máglyájának csendje, ropogástalan fénytelensége alkotja azt az életegyensúlyt, melyet az őrző nélkülözve élni már nem tudna.
Tudatlanságának palástolására hozta létre, halott mutáló nappali alvását, melynek kiútja lenne az átállás az éjbe. Ennek bekövetkezése olyan brutális konglomerátumba süllyedne, s ebben a kialakított feltétlen nélküli reflexben, melynek válaszreakciója az az égbe kiáltó hallgatlagos csönd, mely pontot tehet annak a mondatnak a közepére, melynek második felét- azt hiszem – soha sem értenek meg a szögek artikulációi, mert életük második felének monotonizmusában már nem léteznek.
Kettős szerepet élve a lélek és a test. A lélek a múltban, s a hozzá képest alternatív jövőben élő test, amely mindig a jelenben él, feledve önmagát, de hiába.
Hiába?
Nem tudni?!
Csak ha te is ilyenné válsz?!
Te tudod…
Ha igen, akkor tépd le az órát, hogy újabb szeget üss be a szentimentalista vakolat énjébe.
S kivakolod a szobát.
Hiába!
Mátészalka, MCMXCI. XI. XX.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
